Álmosan csukódik a szem.
Ébren kéne maradni, ... de nem.
Álommanó szórta rám varázsporát,
De nem tudom e tettének okát.

Állok egy sivatagban,
Lehunyom szemem,
Most én vagyok, egymagam,
Ott, ahol eddig voltunk rengetegen.
Sokan voltunk.
Akkorák, mint egy-egy porszem, de sokan…
Nem voltam egyedül.

Csakhogy a Mágusok nem így akarták,
Unták, hogy együtt vagyunk.
Közbeléptek hát, és elvittek.
Órák teltek el, napok talán.
Dideregtem északon, átúsztam az óceánt…
Itt vagyok most mégis, egyedül,
Közepén a sivatagnak.

Aludnék, de nem lehet.

Szemem fáj a napsütéstől,
Enyhet adó árny sehol…
Magam vagyok már csak a egészből.

Érzem, ahogy változik a táj,
Beborul az ég, esik már…
Rettentő felhőszakadás.
Ezreknek enyhet adó eső,
Nem élvezi senki se.

Korábban sokan voltunk, szerettünk…
Én maradtam csupán.
Nem tetszett a Mágusoknak,
Elhoztak hát, túl korán.

Magam vagyok, egyedül az esőben.
Akkora, mint egy kismadár.
Róka neszét hallom, és repülnék már.
Az égig repülnék, de az átok visszahúz.
Dalolnék, mint a többiek…
Nincs többé nagy tömeg…
Itt csak én vagyok, egyedül az esőben.

Dideregtem, úsztam, meleg volt, majd eláztam,
Engem nem féltett senki, ha féltem, ha fáztam.

Nincs többé nagy tömeg,
Egyedül zuhanok a mélybe,
Mert életemnek vége…

Ágak karcolják végig testemet,
Láncok csörgését hallom,
Odalent, mire felébredek,
Már a "rabszolga hitet" vallom.
Magam vagyok… gazdátlan rabszolga.
A láncaim csörgetve, elindulok csörtetve.
Nem találok senkit, egyedül vagyok.
Órákon át bolyongok a sötétben.

Szertefoszlik a reményem,
Óhajom süket fülekre talál…
Róka neszét hallom, mégse menekülök már.
Talán ő lesz a végzetem, talán ő megsegít;
A Mágusok átkától talán megszabadít.

Róka neszét hallom, egészen közel már,
Ábrándom tovaszáll, rám a halál vár.
Megérzem érintését… rémülten elájulok.

Végtelen idő, vagy talán több is,
Annyi telt el, mire végre ébredek.
Róka fekszik mellettem, érzem testének melegét.
Ártatlan szívem megremeg: mégis mit tehetnék?
Zsong a fejem a sok gondolattól,
Pontot a végére a róka tesz
„Oh, látom, felébredtél!” – néz rám vigyorogva.
„Róka! Mit tettél velem?” – kérdezem vicsorogva.
Ártatlanul néz rám: „Semmit!”
Tudom, hogy nem lehet igaz, de hiszek neki.

Diadalittas arccal nyúl felém,
Eltűnik azonban, mielőtt elér.

Nesztelen lett megint az erdő,
Esztelen világ, bolond, aki felnő.
Mégis felnőttem, egyedül az erdőben.

Társaságra nem vágytam,
Utáltam már és megvetettem őket,
Dacoltam a Mágusok akaratával.
Olykor-olykor eljöttek, beszéltek velem,
Mert tudták, hogy figyelem őket.

Eltelt egy év a róka óta.

Természetesnek vettem már a magányt.
Ekkor történt, hogy mégis
Társra leltem.
Talán nem rám vall, de… megszerettem!
Éjjel-nappal éberen lestem.
Nem kellett sokáig várnom:
Eljött értem és elvitt.
Ketten élünk azóta már itt.

Olyan jó vele!
Kedves, őszinte…
Álmodtam csak, felébredtem.
Történetem vidám mégis, mert az Ő karjában ébredtem.

Tigris, 2014. 02. 02.