Ezúttal egy történetemet olvashatjátok... igen, kifogytam a versekből. :P Na, sebaj. Azt hiszem, hogy az alábbi sorok önmagukért beszélnek (de csak kitaláltak!). :) Jó olvasást!

Mostanában elég sokat gondolkozok arról, hogy miről írjak. Hiszen szerelmes vagyok. Ebből következik, hogy vidám történeteket kellene írnom. De az nekem nem megy. Az elmúlt évek viszontagságai miatt… nem is tudom. Egyszerűen a véremben van, hogy negatív dolgokra gondoljak, negatív dolgokról írjak. Más szerintem nem is menne… nem tudom.
Szóval… negatív. Akkor legyen benne halál. Vagy kínzás, esetleg egy kis horrorisztikus, hátborzongató valami. De a végére megunom. Vagy nem is tudom. De egyszerűen muszáj valami „happy” – dolgot írnom bele. Például szerelmet. Eddig azért, mert arra vágytam, hogy szeressen valaki. Most azért, mert szeret. De én ezt képtelen vagyok befogadni, egyszerűen nem megy. Ezért szinte kötelező, hogy a főhős(nő) meghaljon. Nem tudom, miért, de kell. Meg kell halnia! Éppen ezért most… kell írnom valamit, amiben a főszereplő meghal…

***

Lehajtott fejjel ballagott végig az utcán, miközben az elmúlt napok eseményeit rendezgette a fejében.
– Lehetetlen, hogy ilyesmi pont velem történjen meg! – morogta az orra alatt. Most az se tudta érdekelni, hogy meghallja-e valaki, vagy sem.
Régóta sétált már a folyóparton. Teljesen átfagyott, hiszen nem öltözött fel rendesen. Nem is akart. Amikor elindult, akkor még fűtötte a gyűlölet és az alkohol. De az már kiszállt belőle, és most fázni kezdett.
– Leo! – hallott egy aggodalommal teli kiáltást a háta mögül. – Leo! Végre megvagy! Órák óta téged kereslek, már aggódtam érted! – jött egyre közelebbről a hang. Leo megállt, és hátra fordult. Egy könnyáztatta lányarcot látott maga előtt. Hirtelen elfelejtette minden eddigi gondolatát.
– Sofi… mit keresel itt? – kérdezte értetlenül.
– Bocsánatot akartam kérni tőled, amiért úgy megbántottalak a múltkor, ezért átmentem hozzád, de a szüleid azt mondták, hogy elszöktél. – hadarta. – Kérlek, ne haragudj, nem akartam! Én csak… annyira féltem, hogy… - a lány nem bírt tovább beszélni, úrrá lett rajta a sírás.
– Ne sírj! – mondta neki Leo kedvesen, majd magához húzta, és szorosan átölelte.
Feltámadt a szél, és a hó is szállingózni kezdett.
– Most már menj haza! – suttogta a lány fülébe kis idő után.
– De miért? – kérdezte Sofi, miután kibontotta magát Leo öleléséből.
– Mert – kezdett bele a fiú. – Mert neked megbocsájtottam. Rád nem is haragudtam, hiszen tudtam, hogy te nem szándékosan csináltad. Nem rád voltam mérges akkor se, és most se. Nem. Nem te vagy az oka annak, hogy… - nem folytatta. Sofi ennek ellenére tudta, mit akart mondani.
– Ne tedd meg, kérlek! – könyörgött neki.
– És ugyan miért ne?! – förmedt rá cseppet se kedvesen Látva azonban a lány riadt tekintetét, sokkal kedvesebben folytatta. – Semmi okom arra, hogy meggondoljam magam! Ne haragudj, de… ezt már rég meg kellett volna tennem! – megborzolta Sofi haját, aztán elindult.
– Pedig én… Szeretlek, Leo! Tiszta szívemből szeretlek, ezért én… ha megteszed… - késő volt. Leo hallotta ugyan, hogy mit mondott neki a lány, de nem érdekelte. Már nem tudta érdekelni semmi.
A folyó partjára érve összegyűjtötte minden bátorságát, és beleugrott a jéghideg vízbe. Sofi pedig végignézte szerelme halálát… nem bírta tovább ő se.
– Követlek téged, kedvesem! – mondta alig hallhatóan, és elővette a kést, amit előrelátásból hozott magával.
– Ég veled te rút világ! Megátkozlak mindazért, amit velem tettél! Bűnhődj, amíg élsz! És légy boldog, amikor véget ér szánalmas életed!  - kiabálta bele az egyre sűrűsödő hóesésbe. Ezek után gondolkodás nélkül a szívébe döfte a kést. A földre rogyott, és meghalt. Körülötte a frissen esett havat pirosra színezte a kiömlő vére…
A hó pedig szakadatlanul esett, míg teljesen be nem temette a lány vérrel áztatta holttestét.

***

Látjátok? Így ér véget két szánalmas, megvetett élet. Könnyen, és gyorsan. Mintha nem is lett volna.

2013. 10. 07. Tigris