2012. 09. 01-jén irtam, kicsit több, mint egy éve. De érdekes, hogy ez a vers most is igaz, csak éppen másik Kardfogúval... :)

A Fehér Tigris, a gyönyörű, büszke állat,
Lassan lépked; tettével elégedett:
Prédájával, egy órája, már végezhetett.
De most mégis, mintha valamire várna;
Nyugtalan, meg-megáll, körülnéz.
Valaki közeledik… Szegény, őrült lény:
Vesztébe rohan, hát nem látja?!
Már késő, kilép a bokor mögül,
Tigris lenyugszik, a jövevénynek örül.
Fehér Kardfogú az, úgy látszik, őt várta.
Hozzábújik, lefekszik a földre,
Kardfogú nem az, akit valaha is megölne.
Sőt, érte még a saját életétől is megválna!
A furcsa páros a fűben sokáig fekszik.
A közös óra mindkettejüknek tetszik.
Ó, az elválás perce bár örökké várna!
Hisz Tigris szívét most először kitárta,
A sötétséget így magából kizárva.
És ha Kardfogtól kénytelen elválni…
Abba belehal, szenved miatta!
Valamint titkát a másiknak kiadta.
Ő már nem az, ki régen az erdőt járta.
Az eltűnt, elveszett a homályban,
Tigris elfeledte, mi volt korábban.
Így hát ő, és hűséges párja
Az elválás percét soha meg nem látta.

Tigris voltam, remélem, tetszett :)